Vége…
Hosszú hónapokba telt, mire ki tudtam mondani ezt a rövid szócskát, mely esetemben közel 9 évnyi emléket foglal magában. Talán épp az a sok szép, közösen megélt pillanat tette annyira nehézzé a Marcohoz fűződő kapcsolatom lezárását, melynek még mindig a folyamatában vagyok, ott belül.
Saját céllal indult az önismeret és az önbizalom az életemben jó pár évvel ezelőtt, mely folyamatnak korántsem vagyok a végén, még mindig sokat kell fejlődnöm, tanulnom. Számomra az egyik legnehezebb lecke az elengedés volt mindig is. Egy programé, egy baráté, egy álomé, egy kollégáé vagy egy szerelemé. Hajlamos vagyok „kiszínezni” másokat és picit szebbnek látom őket, mint amilyenek és megmagyarázom, miért is engedem még, hogy tovább fusson az adott kapcsolat. Mintha szivárványszínű napszemüvegben nézném őket, ám ha beborul az ég s lekerül a szemüveg, más képet látok. Vagyis nem is annyira más az, hisz az a valóság, de számomra csalódásként jelenik meg a hús-vér realitás. A kapcsolatom is valahogy így éltem meg, nem voltam őszinte, leginkább saját magammal. Nem tavaly kezdődtek a gondok, mikor visszaköltöztem Magyarországra, hanem már előtte, csak hol a reményteljes bizakodás, hol a homokba dugott fej vitt tovább, és persze a tagadhatatlan tény, hogy szeretem. A mai napig. Nem szerelem már, de egy mély kötődés, ami szerintem sosem fog nyom nélkül elmúlni.
Nem is szeretném kitörölni, hiszen rengeteget kaptam ettől a majd’ egy évtizedes kapcsolattól. A kezdetleges távkapcsolati báj, izgalom illetve annak minden mélypontja, majd a magyarországi küzdelmes időszak, mert képtelen volt itt gyökeret verni és valami hasonló történt akkor is, mikor én magam Milánóba költöztem. Nem volt elég a szerelem, mely idővel szeretetté szelídült. Túl sok minden szólt ellenünk, nem tudtuk legyűrni az akadályokat, pedig foggal-körömmel próbálkoztunk. Legalábbis egy ideig, aztán picit mintha mindketten belefáradtunk volna ebbe az örökös szélmalomharcba. És jött az elkerülhetetlen eltávolodás, amikor ugyan nem tudod elképzelni az életed a másik nélkül, de néha már a legalapvetőbb szokásai is az őrületbe kergetnek. Amikor már észreveszed, ha más is bókol neked, amikor már megszokássá válnak az amúgy izgalmas és boldog pillanatok.
Többen kérdeztétek, vajon miért költöztem haza Budapestre és mi van Marcoval. Az utóbbi 2 év nagyon megviselt lelkileg, ebből persze kevés szivárgott át a közösségi média hálóján, tudatosan tartottam magamban, sokszor még a hozzám legközelebb állók is csak nehezen tudtak beszédre bírni. Én magam sem tudtam, mi lesz, csak azt, nem jó nekem ott, több szempontból sem. Hiányzott a családom, a barátaim, a közösségem, a teavajas kifli, a túró rúdi, a körút, és az a számtalan alkalom, amiről lemaradtam, ha rendezvényre hívtak előadni idehaza, hiszen én Milánóban éltem. Úgy éreztem, teljesen elvesztettem önmagam odakint, amit a legfényesebben csillogó designer ruha sem tudott pótolni. Közel féléves küzdelem volt döntést hozni, amit közösen hoztunk meg és a jövőt közösen terveztük, Budapesten. Abban az időben kezdődött a depresszióm, amire csak rátett egy lapáttal a stressz és a költözéssel járó embert próbáló hónapok nyomása. Végtelenül hálás vagyok a családomnak és azoknak a barátoknak, akik időt, energiát nem kímélve velem, mellettem voltak. S mindeközben éreztem a szívem mélyén, hogy mély gödörbe jutott a kapcsolatom, de ezzel nem tudtam foglalkozni, hiszen az életem két teherautó platóján összecsomagolva robogott Budapest felé az üres lakásba, ahol heteken át dobozok és zsákok között éltem s a legnagyobb örömöm az volt, mikor édesapám összeszerelte az ágyat, így már nem a földön aludtam, mint pár héten át. Nem tudtam, hogyan tovább, miből és hogyan tartom majd fenn magam, mi lesz a következő lépés, minden homályos volt.
Aztán helyére került minden (bútor), legalábbis úgy tűnt. De mi még távolabb kerültünk egymástól, immár földrajzilag is. Ha félévig nem látsz valakit, nehéz már elhinni azt a kegyes hazugságot, amit magunknak s egymásnak mondogattunk: de mi próbáljuk… Nem. Nem próbáltuk már, csupán belekényelmesedtünk a helyzetbe s tudom, ő nem mondta volna ki soha, így nekem kellett. Hónapokon át, barátokat számtalanszor kiborítva szenvedtem, tépelődtem, mi legyen. Az eszem tudta, de a szívem tiltakozott. Halogattam, ezt is. De eljött a tavasz vége, s kimondtam, kimondtuk. Hónapokkal ezelőtt képtelen lettem volna leírni vagy kimondani is akár, milyen érzés volt, mert noha már inkább, mint barátok voltunk együtt, abban a pillanatban mégis véglegesített mindent ez a rövid szócska. Vége.
Nem fogok hazudni, most is elérzékenyülve írom e sorokat, de megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben is. A lezárás nem megy egyik napról a másikra, sajnos a gyász szakaszait nem ugorhatjuk át. Újra egyedül lenni, újra nélküle lenni, de ez az élet már nem ugyanaz, mint ami Ő előtte volt. Barátokkal sírás-nevetés-görbe esték-dühöngés-legváratlanabb pillanatban rám törő szomorúság. Nehéz időszak van mögöttem és nem mondom, hogy ez már a múlt, de azt mondhatom, hogy már tudok beszélni róla. Nem önsajnáltató poszt volt a cél, sokkal inkább egyfajta magyarázat, egy amolyan számvetés, mert mindig is autentikus igyekeztem maradni és a magánéletem nagy részébe is bepillantást engedtem Nektek, a közösségemnek. Nem fogom Őt kibeszélni, mert a kapcsolatunkat csak Ő és én ismerem és csakis ránk tartoznak a részletek. Ugyanakkor ahogy eddig is, most is a saját életem szolgáltatja a leghitelesebb témákat, amiket akár a keddenkénti élő adásban megbeszélek Veletek, akár egy cikkben leírok. Mert szeretnék újra írni, csak eddig nem tudtam. Most már értitek talán, miért. Lett volna téma, de ahhoz eme bevezető szükséges lett volna, azonban eddig nem éreztem azt, hogy készen állok erről a nyilvánosság előtt beszélni. De most meglépem ezt.
Nem 100% a szívem s lelkem, de hogy is lehetne. Azonban tovább léptem, egyre többször nézek előre s nem hátra, nyitok a világ és mások felé, még ha óvatosan is, de megteszem az első lépéseket. Immáron nélküle. Igazi érzelmi hullámvasút volt ez az elmúlt félév, annak megannyi érdekes, izgalmas, szomorú, olykor ironikus eseményével, melyekből sokat tanultam és idővel igyekszem ezt a megszerzett tapasztalatot Nektek is átadni. Mert higgyétek el, nem vagytok egyedül. Tudom, mennyire nehéz tud lenni, mennyire fáj, mennyire igazságtalan érzés, mennyire érthetetlen sokszor a kialakult helyzet. De alkalmazkodnunk kell, nem ragadhatunk a múltban, egy álomképben, egy idealizált jövőképet magunk elé vetítve.
39 éves egyedülálló nő vagyok, aki 30 évesen azt hitte, megtalálta élete szerelmét s talán tényleg így volt, de mégsem úgy alakult a végkifejlet, ahogy azt terveztük. Egy fejezet lezárult, a sebeknek pedig időre van szüksége a teljes gyógyuláshoz. Tudom, hogy egyszer majd újra fogok tudni szeretni, teljes szívemmel, odaadással és bizalommal. Ez a nap nem holnap lesz, de nem is sürgetem.
Ami volt, az viszont elmúlt és azt hiszem, már szembe néztem ezzel az aprócska, de annál súlyosabb szóval: vége.
