Ciao Bella,
Amint azt írtam korábban (ITT tudod elolvasni az előző fejezetet), a szicíliai életérzés valóban könnyen megfertőzi az embert. Nekem is csak 1-2 nap kellett hozzá, hogy a kezdeti meglepődésből felocsúdva természetesnek vegyem az állandó „tömeget”, a nyüzsgő családot, akik élvezettel vesznek körül a nap 24 órájában s megszokjam, itt tényleg nem kell aggódni, minden megoldódik majd. Nem mondom, hogy kolbászból van a kerítés, hisz Olaszország déli vidéke köztudottan a legszegényebb régiók egyike, nagy a munkanélküliség és az Afrikából érkező menekültek sorsát is a szívükön viselik. Azonban a „futtitini” életérzés mégis erős: ne aggódj, minden megoldódik!
Beborult az ég s fotóznánk? Ne aggódj, holnap úgyis kisüt a nap! Bepirosodott a szemed a tengervíztől? Ne aggódj, délutánra már szalad is Nella a tuti szemcseppjével hozzád. Leégett a vállad? Semmi gond, a kertben törj le pár levelet az aloe bokorról és nedűje enyhíti majd bőröd szenvedését holnap reggelre. Ezeknek az embereknek valahogy minden problémára van megoldásuk s a titok a hozzáállásban van. Nem engednek sem teret vagy időt az idegeskedésnek – vagy ha mégis, azt egy gyors nyári viharhoz hasonlóan percek alatt kieresztik magukból hangos kiabálás keretében s utána minden megy tovább. Volt, hogy picit féltem bevallom, mert a mamma mellettem olyan vehemenciával terítette le fiát, hogy már a tettlegesség is megjelent lelki szemim előtt. Pedig pár perc pörösködés után már mindketten mosolyogtak és a nap hátralévő részében sem orroltak egymásra.
Igyekeztem mindezt a pozitív szemléletet még inkább magamba szívni s ezt csak segítette a tengerparton eltöltött percek s órák száma. Mert a tenger moraja, az illata olyan, mintha minden gondomat elmosná. Megnyugtat és feltölt így mikor csak tehettem a tengerparton voltam. Egyik nap hajnalban keltünk, hogy az aranyló napot megpillanthassuk, amint előbukkan a horizonton. Csodás élmény volt. Csak én, a tenger moraja s az aranysárga nap. Na meg egy kóbor cica, amiből elég sok volt arrafelé, de még róluk is gondoskodnak a helyiek, így nem éheznek még a macskák sem. Ez a kis ezüstös jószág dorombolva társult a fotózáshoz én pedig gyorsan lejegyeztem pár gondolatot, érzést, benyomást, hogy biztosan megmaradjon papírra vetve is. Mert létezik egy hely, nem is olyan messze Magyarországtól, ahol tanulható s tökéletesíthető a dolce vita életérzés s felfogás. Ez Szicília.
Ruha, kardigán: Tchibo
Fotó: Marco Di Giovanni
