Ciao Bella,
Kedves barátnőm és mentorom, Melo Garcia, akit már Ti is ismerhettek a könyvemből, épp egy 21 napos online tréninget tart arról, hogyan állj el a saját magad útjából (bővebben ITT). Vagyis végre ne te magad légy saját boldogságod kerékkötője.
A téma kapcsán számtalan gondolatom született s az egyiket szerettem volna Veletek is megosztani, mert véleményem szerint több embert érint, mintsem hogy egyszerűen csak a szőnyeg alá söpörjük. Ugyanis önmagad bántásáért nem kell a szomszédba se menned, megteszed te önként s dalolva. Persze könnyebb a másikat hibáztatni, ő aláz meg, ő bánik rosszul veled és ő vette el az önbizalmad…de néha azért nem árt megvizsgálni, mennyi önrészed volt ebben a folyamatban. Van, hogy nem mondod ki, így azt hiszed, a fejedben kavargó gondolatok nem számítanak, pedig tévedsz. Minden olyan gondolat, amiben kétségbe vonod az értékeidet, a szerethetőségedet egy-egy szög abban a képzeletbeli koporsóban, amivel végképp leírod magad.
A folyamat működési mechanizmusában elérsz egy pontra, amikor elhangzik a bejegyzés címe: téged senki sem szeret. Többen gondolják ezt, mint akik valóban ki is mondják, hiszen a többség ezt igyekszik palástolni: futó kalandokkal, az érzelmek és élvezetek hajszolásával, egyre növekvő karrier célokkal, függőségekkel és még sorolhatnám. Kívülről igyekeznek azt csillapítani, ami belülről hiányzik. Szokták mondani, amíg mással foglalkozol, legalább addig sem kell saját magaddal. Lehet ezt a taktikát választani, de hosszú távon nem éri meg, hiszen előbb-utóbb négyszemközt kell szembenézni azzal, aki életed végéig ott lesz veled: saját magaddal. Ott nincs műszempilla vagy elterelés. Csak te és a démonjaid, akikkel kénytelen leszel szembenézni, ha végre egy percre is abbahagyod a menekülést. Na akkor jöhet a fenti mondat, ami azonban nem a többiekről szól, legalábbis nem szó szerint. Sokkal inkább egy felismerés, hogy talán már nem elég az impulzus, nem elég az újabb kaland, a legújabb sikeres projekt vagy a következő meggyes rétes. Nem jön a várva várt hatás, nem vagy boldog. De persze ez nem a te hibád, úgy véled, mások képtelenek elfogadni, milyen is vagy igazából és mások nem szeretnek téged. Ugyanakkor kellő odafigyeléssel felismerheted: rossz helyről vártad a boldogságot, a szeretetet. Azonban önmagadnak képtelen vagy megadni ezt a szeretetet, hiszen ott van az a bizonyos belső hang. A negatív, önpusztító hangokról a könyvem 5. fejezetében írtam bővebben, típusokra bontva őket. Most inkább csupán arra hívnám fel a figyelmed, először befelé nézz.
Vajon tényleg azért vagy boldogtalan, mert a párod nem úgy beszél hozzád, ahogy elvárnád? Vajon tényleg azért vagy boldogtalan, mert a kollégáid nem ismerik el a munkádat? Vajon tényleg azért vagy boldogtalan, mert nagyobb a hasad, mint a barátnődé? Az önmagunkkal folytatott őszinte párbeszéd azonban az egyik legkeményebb diskurzus, hiszen szembe kell néznünk a félelmeinkkel. Mi van, ha azért nem úgy beszél a párod, ahogy elvárnád, mert szerinted ennyit érdemelsz, örülhetsz, hogy egyáltalán veled is foglalkozik? És mi van, ha a kollégáid tényleg odafigyeltek rád a prezentációd közben, nem kritizálva, hanem érdeklődve, azonban szerinted gyenge volt az anyag, amit összehoztál? Mi van, ha nem is a hasad miatt hagyott el a párod, hanem mert uralkodni próbáltál rajta, minden percét kontrollálva? Nehéz őszintén válaszolni ezekre a kérdésekre, de ha megteszed, akkor elkezdhetsz dolgozni azon a bizonyos belső szabotázson, ami a boldogtalanságod igazi kerékkötője.
Nem a párod, a kollégád vagy a plusz kilóid. Te magad! Ne feledd, ahhoz, hogy másfajta végeredményt érj el, változtatnod kell a módszereken. Ha önmagad utálata nem vezetett célra, próbáld ki velem az ellenkezőjét! #FogaddElMagad (KATT IDE a könyvért, ha még nem lenne)
